Szerző: Joó György Antal
A kisbolygók felfedezésére tudatos kutatómunka eredményeképpen került sor 1801-ben. Az első felfedező Giueppe Piazzi olasz csillagász volt, aki a megtalált bolygónak a Ceres nevet adta. A Ceres teljes egészében bolygópályán halad a Jupiter és a Mars között. A kutatómunka alapja a Titius–Bode-szabály volt, amely szerint a Naptól 2,8 csillagászati egység (CsE – egy csillagászati egység: a Nap és a Föld közötti távolság) távolságban egy ismeretlen bolygónak kell lennie.
Nagy meglepetés volt viszont, hogy néhány év alatt még három kisbolygót (Pallas, Juno, Vesta) fedeztek fel egymáshoz közeli pályákon. Később a felfedezett kisbolygók száma tovább nőtt, s ma már több mint 2000 aszteroida pályaadatai ismertek, de összes számuk ennél jóval nagyobb: több mint százezerre tehető.
Az ismert kisbolygók átmérője 1 kilométertől 100 kilométerig terjed, s csupán 200 olyan kisbolygót ismerünk,
amelynek átmérje meghaladja a 100 kilométert. Az aszteroidák megközelítőleg gömb alakúak. Sok kisebb testre az elnyújtott vagy szabálytalan forma jellemző. Közülük több a gravitáció által lazán összetartott kettős vagy többes testként tűnik fel, másoknak pedig holdjaik lehetnek. Ilyen például az Ida kisbolygó, amelynek a Dactyl a holdja.
Színük és színképük alapján a kisbolygók több típusa különböztethető meg. 75 százalékban C típusúak: sötét, szénben gazdag, a szenes kondritokhoz hasonló testek. Az S típusúak 17 százalékot tesznek ki, színük vöröses. Fényvisszaverő képességük mérsékelt, magas a vas- és magnéziumszilikát-tartalmuk. Az M típusúak a legkisebb csoport, csaknem teljesen vas és nikkel elegyéből
állnak. Sok olyan kisbolygó is van, melynek sűrűsége 2,2 és 2,9 g/cm3 közötti, ami egyébként megegyezik a földkéreg felszín közeli sűrűségével. Ilyenek az Ida, az Eros stb.
Hosszabb időn át az az elmélet volt a legáltalánosabb, amely szerint a kisbolygók egy szétrobbant (széttört) nagyobb bolygó, a Phaethon roncsai. Ezzel magyarázható hasonló pályájuk, gyakran szabálytalan alakjuk. Ezzel szemben ma mindinkább az a nézet erősödik meg, hogy a Naprendszernek a Mars és a Jupiter közti övezetében a Jupiter zavaró hatására kristályos anyagok válnak ki, s igen gyakran és nagy sebességgel ütköznek. Ezek az ütközések egyrészt megakadályozzák, hogy a már korábban összeállt objektumok nagyobb bolygóvá növekedjenek, másrészt igen sok törmelékanyagot termelnek. Ennek az újabb elméletnek viszont az alábbiak mondanak ellent.
– A kisbolygók anyaga nagyon változatos összetételt mutat. Ha a Naprendszer keletkezésének kezdeti állapotát tükröznék a kisbolygók, akkor egymáshoz hasonló összetételűeknek kellene lenniük.
– A meteoritok sugármennyiségének vizsgálatából kitűnik, hogy az aszteroidák nem töltöttek 500 millió évnél többet kozmikus sugárzásnak kitett térben. Az általuk hordozott sugármennyiség ehhez kevés. A többi időt bizonyára egy bolygó belsejében töltötték.
Számos kisbolygót ismerünk, amelynek pályája különleges formát mutat. Egyesek, mint például az AA29, lovagló mozgásban halad a Föld körül.
A 3753. számú kisbolygó nem holdja a Földnek, de különleges keringő mozgást végez körülötte.
Ismert aszteroidák száma 3753. AA29. kisbolygó
A Földi pályán mozog két kisbolygó-csoportosulás is.
Hasonló módon haladnak, mint a Jupiterrel együtt
keringő Trójaiak.
Az aszteroidák övezetében az úgynevezett Kirkwoodrések találhatók. Ezekben az övekben, a Szaturnusz gyűrűiben található résekhez hasonlóan nincsenek, vagy alig vannak kisbolygók. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy a kisbolygók övében régebben voltak nagyobb égitestek, amelyeket bizonyára a Jupiter perturbáló hatása térített ki, részben a Nap irányába, részben pedig a Naprendszer külső területei felé.
E keringő égitestekből a környező bolygók gravitációs erejük mértékében sokat elfogtak. Néhány ütközött velük, egyet-egyet pedig bolygó körüli pályára állítottak. Ilyen a Mars két holdja is, a Phobos 22 kilométer és a Deimos 12 kilométer átmérőjű, amelyeket szabálytalan formájukkal számos ütközési sérüléssel tarkítva, szintén aszteroidának tekinthetünk.
A nagybolygók számos holdja is aszteroida jelleget mutat. A Kirkwood-rések és a nagyholdak tanulmányozásából arra következtethetünk, lehetséges, hogy a nagybolygók holdjai származhattak a kisbolygók övéből is.
A kisbolygók övének vizsgálatából pedig arra jutottunk, hogy a Phaethon nevű bolygó a Mars és a Jupiter közötti
sávban helyezkedett el. Ütközésének vagy szétrobbanásának korát a Földet ért hatások megfigyelése alapján 600
700 millió évvel ezelőtti időszakra helyezzük.
Ez a szétrobbanás a bolygók fejlődéstörténetében egy új fejezetet nyitott.